Utazunk

A történet öt éve kezdődött, Ellával a szívem alatt. Domi elődöntötte, hogy PhD fokozatot szerez. Márpedig ha Ő valamit eltervez, az úgy is lesz, komolyan kell venni. Gondoltam rendben, azt sem tudtam milyen lesz szülőnek lenni, nemhogy doktor feleségnek, persze menjünk. Aztán túrta a világhálót és rábökött Svájcra, oda menjünk, ígéretes állások, rendes fizetés. Megintcsak jó, hát hogyne?! Hegyek, tehenek, pontos órák, ez ám a nekem való hely.

Így történt, hogy mintegy 5 évvel később Amerikába költözünk.

Mit ne mondjak, tudott nagyobbat bökni a térképen. Tavaly, amikor realizálódott a doktori képzés vége, nagyjából felkutattuk az összes onkológiával foglalkozó lehetséges helyet, Domi pedig elkezdett jelentkező emaileket írni. Olyan jó házastársi munkamegosztással dolgoztunk, én miliméterre pontosan rendezgettem a szöveget az önéletrajzában, állítgattam a színarnyalatokat rajta, fotót vadásztam, Ő meg adta hozzá a tartalmat, a cikkeket, tanulmányokat. Ha engem kérdeztek nekem volt nehezebb dolgom, de hogy jobban küzdöttem mint Ő, az biztos….

Azután írt nagyjából 250 helyre emailt, ebből legalább 10 helyre tényleg szívesen mentünk volna. Persze főleg Skandináviába, már láttam magam előtt hogy a Mikulásfalu Rovaniemiben kocsitávra lesz.

Így jutottunk el odáig, hogy tavaly nyáron a semmiből megemlítette, hogy lesz egy konferencia az USA-ban, ami szuper lehetőség lenne ismerkedni, és nem mellesleg a hely is remek, ugyanis ez éppen a világ legjobb kórházaként számontartott, onkológiai kutatásokban pedig harmadik helyet elfoglaló Mayo Clinic Minnesotaban.

Én egy rendes, támogató asszony vagyok, tudok örülni más lelkesedésének, mondtam, hogy rendben mehet, hát hogyne?! De minket is vigyen magával és találja ki miből. Hát úgy esett hogy kitalálta. A beküldött absztraktja bekerült a legjobb(!!) négy közé, így még ők is megtámogatták a kijutásunkat.

Pocakban az akkor nyolc hetes mákszem Pankával, oldalunkon a 1,5 éves Dömével és a 3,5 éves Ellával, no meg a nagyszülőkkel útra keltünk egy jó két és fél hetes haknira. Mi többnyire gyermek-jetlaget tompítani és szórakozni, Domi pedig vért izzadva extrovertáltságot húzni az introvertáltságára és dolgozni – no meg egy kicsit azért Ő is szórakozni.

Mintegy 5000 km kocsiút, megannyi gyorsétterem és a sikeres előadások közben tehát láttuk a várost, Rochestert, ami mindkettőnknek, sőt mondhatom mind az ötünknek nagyon tetszett.

A fogadó oldal is nagyon pozitív volt, Domi megismerkedett a labor vezetőjével és az ott dolgozókkal, s mint kiderült a főnök szintén Európából érkezett.

Ugorjunk egy évet. Következő nyáron, amikor már éppen igent készültünk mondani arra, hogy dacolván hurrikánnal, fekete özveggyel, aligátorral és a párától göndör hajammal Floridának mondunk igent (na ez sem Svájc, de itt a Mikulás is narancsot szed decemberben) egy csodálatos mentor oldalán, Rochester újra feltűnt, s felajánlotta az állást.

Így aztán január közepén egy ijesztő,izgalmas új fejezet indul nem is olyan kicsi családunk életében és Minnesotába költözünk. Végülis….a tél egészen olyan, mint a skandinávoknál.