Éppen egy hónapja akartam írni, hogy már egy hónapja itt vagyunk.
Tehát már két hónapja, hogy itt vagyunk!😅
Ha csak egy sztorival szeretném érzékeltetni, hogy milyen nehéz az átállás, akkor azt hiszem azt mondanám el, hogy Ellám nemrég vette le először az apukájától örökölt sapkáját, amit apró, mobilis menstvárként használ.
Mi az ami màs itt? Minden!
A kenyér édes, a szalámin kuncogna bármelyik olasz, a boltok óriásiak. Az emberek kedvesek, mindenkinek van egy jó szava, a közlekedés ésszerű és bevallom, imádom, hogy amint az egyébként is zöld város szélére érünk, azonnal szántóföldbe, tehéntelepekbe ütközünk. A felsoroltakból persze otthon is akad, de csak az impresszió végett.
Az én szálam felel a gyerekek elsimításáért. Leszámítva, hogy még nem mertem beleülni imádott új autónk vezetőülésébe (mint ahogy az az előző járgányunknál is történt, amit végül sírva hagytam ott….) egészen jól muzsikálok. Nevet azt viszont adtam neki, BigFoot lett, még egy Wunderbaumot is ráaggattam, hogy olyan vaníliaillata legyen mint az előző szeretett kicsi kocsiknak.
A gyerekek néha tomboltak, néha most is (meg persze életkorukból adódóan ez Magyarországon sem lenne másképp🙃), néha sírtam (meg persze Vanda lévén ez Magyarországon is így lenne). Talán mostmár szépen apránként kezdünk felvenni egy ritmust, lett egy új, itteni ritmusunk. Minden mélypont után közösen feljebb kapaszkodtunk egy kicsit. Még határozottan tudunk fejlődni.
Az én évem egészen láthatóan arról szól, hogy szerethetően rugalmatlan természetemet, indokolatlan félelmeimet és megrögzött tervezgető énemet magam mögött tudjam hagyni, és ki tudjak lépni a saját kereteimből. Alkalomadtán ezt megteszem önként és -magam számára is meglepő módon- dalolva. De szép számmal akadnak erőszakos jelenetek is, amikor leginkább foghúzással, vagy olyan ősemberes hajamnál fogva elráncigálással tudnám érzékeltetni.
Apró jelentéktelennek tűnő részlet, de talán nem vagyok egyedül azzal, hogy nem rajongok a telefonos ügyintézésért. Na most próbálta már valaki betűzni a Gulyás-Veszprémit telefonon, angolul, hogy legyen a gyereknek biztosítása? Azóta a beszélgetés óta nem sok gátlàsom maradt (és maradjunk annyiban, hogy közben tanultam meg, hogy a kötőjel hyphen 🤦♀️).
Amint kiértünk be is mutattak minket egy itteni közszereplőnek. A barátai Norovirusnak becézik. Ez a gyakorlatban netto 5 nap sugárban hányó három gyereket jelent, és jó egy hét rettegèst, hogy ugye mi a kis klórtól csoffadt kezeinkkel megússzuk, és tudunk gondoskodni róluk??
Röviddel ezután egy influenzát is felcsipegettünk. Amiből Panka egy középfülgyulladást, Ella pedig egy akut izomgyulladàst hozott ki, úgyhogy mikor az utolsó adag gyógyszert adtam be, csak úgy hangosan kimondtam, hátha hallja az illetékes, hogy szuper, ez is megvolt, léphetünk tovább.
Nagyjából két hete lett még egy mostazonnal rohamom (elég gyakoriak az ilyesmik és általában Domi már tudja hogy ez két dolgot jelent, összehozok valami jót, de még előtte költeni fogok pénzt). Úgy döntöttem kempingezni fogunk, így vettem egy sátrat és egy éves state park belépőt az autóra. Kaptunk ingyen 4 db hálózsákot, azután kitúrtam egy wisconsini boltot, ahol használtan vettünk még egy teafőzőt és két dupla felfújható matracot. Azóta mi vagyunk a kertben állandóan sátrazó család és várjuk, hogy enyhébbek legyenek az éjjelek és végre nekifuthassunk!
A következő, de cseppet sem utolsó agymenésem morzsányit drágábbra sikerült, mert vettem egy dagasztógépet és jelentkeztem a Minnesotai Egyetem élelmiszerhigiéniai kurzusára (ugye srácok? 🤦♀️ megint élhigi és önként…), hogy jelentkezhessek, ha megkapom a munkavállalóit bejegyzett otthoni péknek. Azóta is lelkesen tesztsütünk a gyerekekkel, nincs megállás. Ha egy picit lélegzethez jutok, még egy képzést ki szeretnék fizetni, de majd arról akkor, idejében🙃🫣 (és akkor még nem is beszéltem a vadàllatmentő vizsgáról😬).
Hogy megtámogassam a fentebbi kalandokat, végre beiratkoztunk a gyerekekkel a könyvtárba. Szuper élmény volt, a hely csodás, nagy, gazdag. Még a 3 évesemnek is lehetett saját kártyája, sőt,amikor krokodilkönnyekkel odajött, hogy neki jobban tetszett volna az állatos kártya a verdàs helyett, a könyvtáras boldogan kicserélte és maximálisan valós problémaként kezelte. A gyerekrészen nincs krematóriumi csend, vannak játékok és egy alkotósarok. Boldogan és sok kempingezős, kertészkedős és sütős kicsiknek és nagyoknak való könyvvel tértünk haza, hogy természetesen a sátorban, a kertben elolvassuk (rosszabb időben pedig ez a bázis a nappali közepèn felállított gyereksátor, amit kaptunk❤️).
A környèk, ahová költöztünk, egy nagy lakóközösség rèsze, szinte egyforma házak, patent egységesre nyírt fű. Aki ismer tudja, hogy én inkább az a méglegelős és adjatok egy erdőt típusú lány vagyok, úgyhogy ebben is meg kellett találni magam. Amikor az első nap rögtön fehèrfarkú szarvasokat láttunk kezdett azért helyre kerülni a dolog🙃. Hátul van egy rèsz a telken, ami már nem esik a közös fűnyírós részbe, éppen azt próbáljuk kialkudni, hogy ott ültethessünk néhány fűszert ès zöldséget, meg persze virágokat. Elkésve nem vagyunk, itt jó egy hónappal később biztonságos a kiültetés a minnesotai tavaszban😅. Az egyik nap 20 fok van, másnap esik a hó😬. Mi imádjuk, bár a gyerekek öltözködését némiképp megzavarja.
Domi rengeteget dolgozik, nagyon sokat van távol. Ez a mi kis egységünket ketten és öten is eléggé átrendezi. Minden este mikor hazajön két nagy ugrik a nyakába, a pirinyó meg négykézláb sikítozva száguld.
Csak sejtem mennyire fàrasztó egész nap egy másik nyelven beszélni, gondolkozni,dolgozni. Mindezen felül maga a munka is odafigyelést, tervezést, kreativitást,koncentrációt igényel.
Viszont élvezi, megbecsülik és nagyon sokat tanul, mi pedig minden nap ugyanolyan lelkesedéssel várjuk haza, naná. A gyerekek visszaszámolnak mikor lesz hétvége ès apa mennyit lesz itthon❤️. Na ezért megéri!
Nagyon szeretnék írni itteni ès otthoni barátokról is, de azt hiszem külön posztot érdemel! A megannyi piszkozatom is lassan átalakul és felkerül ide, de most indul a nap!🌞
Kategóriák
